"Nem akartam, hogy elbízd magad, mire felnősz" - mondta anyám, sok-sok évvel ezelőtt, amikor egyszer megkérdeztem, ugyan miért nem dicsért meg soha szinte semmiért, miért nem adott pozitív visszajelzést, amikor még gyerek voltam, ellenben, ha hibát követtem el, azt mindig szóvá tette.
Nemrég részt vettem Vida Júlia permakultúrás coach évtervezőjén, és egy ponton azt a feladatot kaptam tőle, hogy írjak össze magamról tíz jó tulajdonságot. Nem túl fejlett önbecsüléssel, nekem ez nem volt könnyű feladat, sok gondolkodás után sikerült nyolcat összegyűjtenem, de itt megakadtam, és fejtörve rágtam a tollam végét egy darabig. Végül a páromhoz fordultam:
- Tudnál rólam mondani két jó tulajdonságot?
- Ohh - hangzott a meglepődött válasz, kissé gyanakvó, értetlen, zavart arckifejezéssel kísérve. Majd pár perc múlva, nevetve, mint aki egy jó viccel szeretné elütni a dolgot, vagyis eltolni magától a kellemetlen feladatot:
- Áh, nem akarom, hogy elbízd magad.
Mintha fejbekólintottak volna. Több évtizedes távlatból ugyanaz a válasz. Amellett, hogy eléggé fájt, hogy pont a párom nem tud rólam két jó tulajdonságot csak úgy kapásból, kedvesen mondani, még dühöt is éreztem. És talán nem is csak a felnőtt énem érezte ezt a fájdalmat és a dühöt, hanem a kislány, legbelül, akinek ezen a téren súlyos hiányosságai vannak. Amelyek - már teljesen nyilvánvaló - kihatnak a felnőtt életére is …
Másnap reggel, kávézás közben, a friss levegőn, miközben a madarak csivitelve jelezték, hogy nincs már messze a tavasz, és ehhez illő, fűszeres illatokat hozott a szél valahonnan, elgondolkodtam ezen a kifejezésen, amit - tudom - nem kizárólag én kaptam meg gyerekként, hanem sok korombeli is, ha nem is pont ebben a formában.
“Nem akarom, hogy elbízd magad” - ízlelgessük kicsit. Vajon mi történik egy gyerekkel, ha “elbízza” magát, vagyis úgymond “túl sok” pozitív visszajelzést, dicséretet kap? Mit jelent, hogy elbízza magát? Mivé válik az, aki elbízza magát?
Maga a szó gondolom, a bizalomból származik, az “el” benne jelzi a túlzást. Tehát valaki, akinek túl sok bizalma van saját magában. Hova vezet ez?
Nézzük előbb a túlzás nélkül. Akinek bizalma van magában, tehát gyerekkorában ez kifejlődhetetett benne, mert erre “nevelték”, az például bátran belefog bármibe, mert hiszi, hogy képes rá. Nem fogják vissza belénevelt korlátok, csökkentértékűség érzése, a hiedelem, hogy ő nem elég jó. Simán megpályáz egy állást, kimutatja, ha tetszik neki valaki, nem ragad bele méltatlan helyzetekbe, sem munkahelyen, sem bármilyen kapcsolatban, mert egyszerűen tudja, hogy az nem méltó hozzá. Erre mondjuk, hogy van tartása, és ezt egyszerűen a kisugárzásából érezni lehet. Meglép bármilyen kockázatosnak tűnő lépést, tesz azért, hogy megvalósuljanak az álmai, nem éri be akármivel, mert bízik magában, mert hiszi, hogy képes rá. Persze, érik kudarcok. Nem sikerül egy álláspályázat, elhagyja a kedvese, nem jön be annak, akit megszeret, belebukik egy vállalkozásba. De ha elég erős benne a bizalom saját maga iránt, mert elég erősen “belénevelték”, akkor ezek az események nem küldik túlságosan padlóra. Persze, megéli a kudarccal járó érzelmeket, de aztán továbbmegy. A zsigereiben van a tanmese, hogy ha valaki a zöldségesnél körtét és cseresznyét vásárol, de almát nem, az nem azt jelenti, hogy az alma rossz, csak azt, hogy az illető nem szereti az almát - tehát az almáról semmit nem tudtunk meg, nem lett sem jobb, sem rosszabb, mint amilyen. És ezzel el is jutottam oda, hogy van-e értelme annak, hogy túl sok a magamba vetett bizalom.
Az “elbízta magát” kifejezést ugye másképp “beképzeltnek” szoktuk nevezni. A beképzeltek meg ugye “rossz emberek”, bántják a többieket, és “egyszer nagyon pórul járnak”. A beképzelteket nem szeretik az emberek. Talán ettől akartak megvédeni a szüleim? A beképzeltség miatti pofára esésektől? Vagy inkább attól féltek, ha “elbízom” magam, “rossz ember” leszek, aki eltapos másokat, és aki végül egyedül marad, mert senki nem marad, aki szereti? (De vajon mennyire szeretik azt, aki a kevés önbecsülése miatt saját magát is kevéssé szereti …?) Mert nyilván nem azért viselkedtek így, nem azért neveltek így, mert rosszat akartak nekem, ebben nem kételkedem. Nagy valószínűséggel ők is ezt látták, őket is hasonlóan nevelték, ez egy társadalmi beidegződés (is). De épp itt az ideje, hogy ezt újragondoljuk …
Vajon mit szeretnénk, mi, szülők, milyen legyen a gyerekünk? Sikeres és boldog? Vagy olyan, aki szépen simul másokhoz, mindig ő enged (uhh, hányszor hallottam, hogy tegyem ezt!), nem bánt másokat, sőt, mások érdekeit a sajátja elé helyezi, mert az olyan … jó? Azért jár valami “jutalom” végül? Tehát inkább legyen "jó" felnőtt a gyerekből, mint ... boldog? “Hát, istenem, szegény, nem igazán sikerülnek a dolgai, de legalább kedves, szerény ember … “ Ez kinek jó …?
Amúgy ismerek olyanokat, akik gyerekként kicsit “beképzeltek” voltak, mármint, a szüleim mércéje szerint, valójában egyszerűen csak magabiztosak voltak. Igen, tudtak nemet mondani, megmondták, ha valamit nem akartak. Igen, nem helyezték a saját érdekeiket mindig a többieké után. Nem estek zavarba egy dícsérettől, tudták kezelni, hiszen természetesnek vették, hogy az jár nekik, ha valamit jól csináltak. Most felnőttek, és köszönik szépen, jól vannak. Mármint összességében, nagyjából, mert nyilván küzdenek ők is mindennel. Én a felnőtt életemet nagyjából úgy éltem - mostanában döbbenek rá -, hogy igyekeztem mindig jófej lenni, nehezen mondtam nemet, fontos volt, hogy másoknak kedvére tegyek akár a saját rovásomra is. Nem jött a beígért “jutalom”. Sőt. A szerelmeim például elhagytak, mást választottak, aki nem volt annyira másokért-tevő “jófej”, mint én. Ilyenkor tudtam haragudni erre a buta mintára - na, jó, most is tudok -, hiszen hiába feletem meg ennek az elvárásnak, senki nem méltányolta. ja, amúgy gyerekkoromban sem. Valójában nem az határozza meg a boldogságodat, hogy mennyire vagy “jó” ember másokkal szemben, főleg azon az áron, hogy magaddal meg rosszul bánsz, hogy mindig te vagy az utolsó saját magad számára ..
Biztos vagyok benne, hogy azok, akiknek egészséges bizalmuk van saját magunk iránt, amellett, hogy képesek végül megteremteni a saját boldog életüket, nagyon kedves, szeretetteljes emberek is egyúttal másokkal szemben. Hiszen mivel erős a hitük magukban, nem hiánymotiváltak, így hát nincs is szükségük kompenzációra, és ezért nem vesznek elégtételt a környezetükben élő embereken. Így hát, mivel nincs félnivalóm attól, hogy “rossz emberré” válok, ha elkezdek bízni magamban, a saját boldogságom érdekében muszáj elindulnom ezen az úton. Nem könnyű, hiszen több hiedelmet is fel kell fedeznem, és meg kell változtatnom magamban. De ezt fogom tenni …
- Anya, nézd, sikerült egyedül felhúzni a csizmámat! - hallom egyszer csak a 3 éves kisfiamtól, aki már ott áll az ajtóban, boldog, ragyogó mosollyal az arcán. Büszke magára. De hát, miért is ne lenne az?
-Ügyes vagy kisfiam, nagyon ügyes vagy! - mondom neki, és őszinte, örömteli mosollyal ölelem meg.
-Tudom - mondja ő magabiztosan.
Csöppet sem félek, hogy elbízza magát. Sőt. Bízza csak el …
Szerző: Forrai Mária Melinda
Ha megérint a szöveg, úgy érzed téged is hasonló dolgok akadályoznak abban, hogy teljes életet élj, keress meg és dolgozzunk rajta!
Részletek:https://errevanazelore.hu/dolgozz-velem/